2018. szeptember 6., csütörtök

Run


Ma is egy átlagos nap. Átlagos reggel, átlagos utazás, átlagos iskola, átlagos hazaút, átlagos napi cigi, átlagos hazaérkezés, átlagos alvás. Átlagos átlagosság. Átlagosan szívem szakad meg, átlagosan sírok ha eszembe jutsz. Szinte az öngyilkosság szélén sétálok.Pengeélen. De hát ez is csak egy átlagos nap. Ne aggódj értem, ne sírj majd miattam. Éjszaka kevésbé félek. Olyankor álmodok, szállok, boldog vagyok. De hát újra felkelek majd egy unalmas nappal nézek szembe. Mást ölelek , mást csókolok. Mégis téged hiányollak minden eltelt másodpercben. Minden nap mosolygok, nehéz szomorúnak lenni mosolyok mögött. De te nehezíted az emlékekkel, nehezíted a létezéseddel. Lassan el akarok tűnni, a létezés megöl.

2017. június 21., szerda

Jó, mégis van

A napjaim kívülről monotonnak tűnhetnek. Átlagos koránkelések, átlagos iskolába menetelek, átlagos suliban töltött órák, átlagos hazaérés, átlagos lefekvés és az új naphoz készülődés. Nagyjából így is van, kivéve egy dolgot. A mögötte lévő érzelmeimet. Mosolygok. Nevetek. Élvezem az életet... Biztos ez? Minden nap gyötrelmesen fáj a kelés, a buszon szinte összetörök. Napközben megfulladok a mosolygástól és a nevetésektől, alig tudom velük a bánatom eltakarni. Otthon már szinte élőhalottként közlekedek, úgy érzem nem kapok levegőt. Éjszaka viszont kevésbé félek, a sötét elrejt és vigaszt nyújt. Sokszor mélázva csak a sötétséget bámulom a szobámban, miközben hagyom, hogy csorogjanak a könnyeim. Ilyenkor a megkönnyebbülés szelleme is átjár néha. Gondolkozok. Felszabadulok, de csak addig, amíg hagyom, hogy a fájdalom elérje azt a szintet, mikor már visszafordíthatatlanul és lehetetlenül elhatalmasodik rajtam. Ilyenkor általában rettegve remegek, de mellette várom, mi a folytatás. Hazugságban élek, becsapom magamat is.

Lehetséges lehetetlen

Nincs ihletem basszameg.

2017. április 27., csütörtök

Nem élhet , pont úgy, mint a hazug szavak

Semmi sem maradt már belőlem, kiöltétek, köszöntem
Vajon az ember kifordul magából részegen, vagy akkor tör felszínre az igazi énje?



Csillogó fémdoboz, aranyos kis szelence. Vajon mit rejt, mit takar? Túl szép, hogy igaz legyen. Nagyon fényes, elképesztően díszes. Mit titkolhat? Mit rejtettek el benne, hogy ennyire szép? Fontos dolog lehet, netán gyémánt, még ha az csiszolatlan is vala. Erőszakkal nem tudod felfeszíteni a tetejét, szépen lassan, nap mint nap óvatosan kell mozgatni, itt-ott megpiszkálni. Furdalhat tőle a kíváncsiság, de a türelem rózsát terem. Lassan, halkan, épphogy erre-arra megérinted. Minél többször érsz hozzá, annál több titok szolgál kulcsként, hogy kinyithasd. Tényleg ezt akarod? Tényleg látni szeretnéd? Mert ez a doboz nem gyémántot rejt, nem is aranyat. Más rejtőzik a fedél alatt. Óvatosan , ismételve, egy hirtelen mozdulattól megvághatod magad. Valóban ennyire kíváncsi vagy? Hát táruljon fel a szorgos munka gyümölcse. Kívül gyönyörű, díszes. belül hatalmas árnyat takar. Férgek, patkányok rágjak az oldalát, nincs benne más, mint egy hatalmas fekete árny. A ládika lelke. Ezt akartad, meg is kaptad. Sok hűhó a semmiért. Megnyílt, de ezzel a lelked egy darabját magával ragadta, mely helyén a sötét szomorúság, fájdalom maradt.

Ilyenek a mai lányok (tisztelet a kivételnek). Rohadtok belülről.
Csajok,nem az a legnagyobb ribanc aki lefekszik sok emberrel, tisztázva szándékait.
De nem ám. A legnagyobb galád aki mindenkit átver, mindenkivel játszik,  a barátait hátbaszúrja. Miért is? Hogy körülötte forogjon a világ. Hazudik. Hazudik, még saját magának is.
Óvakodjatok az ilyen lányoktól. Még csak ismerősként is sokat árthat.

2017. március 28., kedd

LE ONDE

Melankólia 

A lelkem kis madara magasba repül
Ha a tekinteted véletlen felém vetül
Kis madárka, szállj csak a magasba
Lássa mindenki, büszke vagy magadra
Téged figyel, rád irányul figyelme
Te csak mutassad, ez van  ínyedre.

Forogsz a magasban, szellő viszi szárnyad
Észre sem veszed a mögötted lévő árnyat
Csapkodj, madárka, ne érjen utol!
Ha utolér, a jövőd örökre bukott
Te meg csak figyeld mikén szárnyal
Ne hagyd, hogy elkapják az árnyak!

Védd meg a madárkát, ne hagyd őt bántani!
Hiszen nagyon sokan próbálnak neki ártani
Tarts ki madárka, hiszen téged vizslat a szem
Akiért szól ez az összes bonyolult tett
Repülj csak repülj, mígnem célodhoz érsz
Végén rájössz, ez az út mennyit is ért

Kérlek madárka, tarts még ki egy kicsit
Ha elveszel, én sem tartok ki itt
Nélküled csak az üresség marad hátra
Azt hiszed, ez nekem sosem fájna?
Fáj bizony, üresség szorítja mellkasom
Miért kellett itt hagynod? 
Miért, tetted, angyalom?

2017. február 20., hétfő

Takarás

Délután, mikor a nap a horizonton kúszik le, az erkélyen kint ülve, füstölögve, gondolkodva, eszembe jutott valami. Koppant, mint a telefonom a padlón a megállapítás előtt két perccel.
Mikor kint ülök, elmélkedve, általában zene is dübörög a fülemben. Eddig azt hittem, a zaj elnyomására szolgál ez a rituálé,de mikor a fülhallgató kipottyant a helyéről, furcsa dologra észleltem. Nem a zajt, hanem a csendet nyomtam el. A nyugodtságot stresszel nyomtam el. Pár percig fülelve a csend megnyugvást nyújt. Békét. Míg a zene alatt csak a dal által felhozott emlékek gyötörtek, a csend a való világra küldött fókuszt.
Megnyugodtam.

De újra előtörtek a démonjaim.

2017. január 31., kedd

Itt senki sem golyóálló

Nyomd be háttérzenének a kedvenc sírós számod.







       Egy lány állt a temetőben, magányosan, csendben. Egy fejfát figyel pislogás nélkül. Kezében egy összegyűrt papírgalacsin, melyet olyan erővel szorongat, elfehéredtek az ujjai. Mereven bámul, egyre jobban szorul az ökle. Gyűlölet tükröződik szemeiben, miközben arca kifejezéstelen. Lassan veszi a levegőt. Lassan, de mélyeket szippant egy-egy gondolata közt, amiből rengeteg van. Ismerős a lány, nem tudom honnan. Megszólítani nem merem,hiszen nem is ismerem, sose láttam azelőtt...Vagy mégis?
        A lány órák óta egy helyben álldogált és csak néz. Mikor már összeszedtem a bátorságom, hogy megszólítsam, lerakta a papírt a földkupac szélére, majd ridegen megfordult és közvetlen mellettem távozott. Észre sem vett. Pedig órák óta figyelem. Figyeltem, hogyan libbenti meg szőke haját a szél, hogyan változik szemében az érzelem tükre, miként csillan meg szemei sarkában lévő könnyeken a nap. Nem emlékszem, ,mikor kerültem ide és mióta is nézem őt pontosan, de mintha egy szempillantás alatt elment volna. Látni akartam újra, figyelni, csak eltelni a létével.
      A sírhoz mentem, óvatosan kibontogattam a rongyossá gyűrt papírt, amin ez állt:
,,Nem tudom felfogni,hogy itt hagytál, magamra. Egyedül ebben a hideg, őrült világban. Minden nap a fájdalom éles kése vagdossa a szívemet, akárhányszor csak eszembe jutsz. Nem tudtam tőled elbúcsúzni. Nem tudtam elmondani mennyire sajnálom, ha néha szemét is voltam veled, ha úgy érezted nem szeretlek. De nélküled nem élet az élet. Magányosan kell evezzek az előttem álló óceánon, amit sokan jövőnek csúfolnak. Úgy hittem, sokáig segítesz nekem evezni, hiszen így tetted már régóta..Tévedtem. A halál elragadott, engem földbe tiport, betemetett, épp úgy mint téged. Csak én még itt vagyok. Nem tudom hol a helyem a világban nélküled. Anya, kérlek gyere vissza. Nem tudom ezt végigcsinálni nélküled. Amikor te elmentél, én is meghaltam belül. Csak egy katatón senki vagyok már. Nincs értelme az életemnek.Hiányzol."
     Remegve tettem vissza a lapot a koszorúk mellé. Elolvastam a fejfán álló szöveget. Idei évben történt a haláleset. Az én nevem volt a dátum fölé írva. A lányom volt a sírnál. Az én síromnál.