Jó, mégis van

A napjaim kívülről monotonnak tűnhetnek. Átlagos koránkelések, átlagos iskolába menetelek, átlagos suliban töltött órák, átlagos hazaérés, átlagos lefekvés és az új naphoz készülődés. Nagyjából így is van, kivéve egy dolgot. A mögötte lévő érzelmeimet. Mosolygok. Nevetek. Élvezem az életet... Biztos ez? Minden nap gyötrelmesen fáj a kelés, a buszon szinte összetörök. Napközben megfulladok a mosolygástól és a nevetésektől, alig tudom velük a bánatom eltakarni. Otthon már szinte élőhalottként közlekedek, úgy érzem nem kapok levegőt. Éjszaka viszont kevésbé félek, a sötét elrejt és vigaszt nyújt. Sokszor mélázva csak a sötétséget bámulom a szobámban, miközben hagyom, hogy csorogjanak a könnyeim. Ilyenkor a megkönnyebbülés szelleme is átjár néha. Gondolkozok. Felszabadulok, de csak addig, amíg hagyom, hogy a fájdalom elérje azt a szintet, mikor már visszafordíthatatlanul és lehetetlenül elhatalmasodik rajtam. Ilyenkor általában rettegve remegek, de mellette várom, mi a folytatás. Hazugságban élek, becsapom magamat is.