Rég volt, szép volt. De csak volt.
Nem szabad gyengének lennem. Ígéretet tettem, nem bántom magam. Így csak másoknak adok jelet a gyengeségem mivoltáról. Sokan meglátják, elszörnyülködnek, sokan örülnek e jelnek. Kihasználják, a nem látszó sebeket is feltépik, megnagyítják, hegük látható marad. Sokan elszomorodnak rajta, csak annyit kérdenek ,,Miért?". Mégis, sok kérdező soha nem érti meg a baj mivoltját, szerintük csak a tinédzserkor stresszhatásai teszik és ez a probléma igazából egy elfeledhető kis butaság. Az ember megjelöli magát ezzel, szinte olyan, mintha azt írná magára: törött, selejt, depressziós, céltalan, bolond, tudatlan, gyenge. Végül is, erre gondol miközben teszi. Van más megoldás is, igen. De ez olyan mint a tetoválás, a jelek örökre valamit az eszünkbe juttat. Valakinek csak annyit: hülye voltam. Valakinek visszanézve meg azt: gyenge voltam, törékeny, javíthatatlan, mégis felálltam, leporoltam magam és mentem tovább és hittem, még a lehetetlenben is. Mégis, az emberek csak azt látják hogy voltak pontok, hol megtörtél s újra törékennyé lehet téged tenni, ki lehet használni. De te csak nézz a hegeidre és gondolj arra: többé ilyen soha nem fordulhat elő, elmúlt, ez nem emlék, ez egy jel: minden lehet rosszabb, te mégis mosolyogtál és nem adtad fel.
