Most a lényeg

Az előző poszti gondolatkönnyítésem igazából figyelemelterelés volt. Hazudtam. Kattogok. Csak nem az emberi lét értelmén.

Girl I love girl I love you ,vigyázat, klisé

Sokszor gondolkoztam azon, milyen lesz majd, mikor a mi társadalmunk már többszáz éve eltűnt a föld felszínéről. Az emberek csak történelem órán hallhatnak rólunk (ha akkor még lesz egyáltalán olyan). Your life, your story. Én történetem, igaz. De ki fog rá emlékezni? Dédunokáim tudni fogják: volt ecce' a mammer, öreg vót, néha hablatyolt valamit... Mégis.. KI fog emlékezni a nevünkre, tetteinkre, álmainkra, elért céljainkra? Fognak-e rólunk beszélni,mint Nagy Sándorról, Mária Teréziáról,Shakespeare-ről vagy akár Marilyn Monroe-ról? Senki sem tudhatja előre.
Megfordult a fejemben az a gondolat is, miért születünk a világra? Katolikus vallásúak azt állítják: Isten mindenkit okkal teremt a világra, meg van a magunk feladata. Azonban eme válasz mellé társul a temérdek kérdés. Ateistának vallom magam,mégis sokat foglalkozok ezekkel a kérdésekkel. Apró dolgok is számítanak a létezésünk során, valós. Az emberek akkor is csak arra törekednek, hogy nevük fennmaradjon az utókor számára.
Gondolom, aki olvassa, az is elgondolkozik ezeken a kérdéseken, miközben épp a sorokat rója.
Térjünk vissza a miért kérdésre. Miért létezünk, ha sokan úgyis úgy gondolják értelmetlen az életük, rengetegen depresszióba esnek, melynek néha a következménye öngyilkosság, mindenki robotol, nem is fordít figyelmet más dolgokra. Pár évszázad múltán, vajon lesz olyan, aki ezzel a kérdéssel fog foglalkozni? Tudom, nincs sok értelme az irományomnak, csak válaszokat keresek, próbálok okokat, megerősítést találni az emberi lét értelmének. Félreértés ne essék, nem vagyok magába gubózott ,eltompult depressziós, aki csak ezen kattog 0-24. Röpke gondolatokat próbáltam felsorakoztatni, hátha tisztul a fejem.

Szeretem a teheneket

Vajon ilyen érzés egy írónak is, ha elveszti minden ihletét?

Yo sexy ladies want par' with us in the car with us

Hát haldoklom a röhögéstől, 13 éveseket előbb beengedik buliba mint engem.

Vicc.




Búcsú a tájtól
A magas fáktól
A rengeteg emlék
Csak egy helyre tájol
Elveszett érzelmek

Arcomon fátyol
Nincs már értelme
Az életnek máshol
Madarak csicsergése
Életnek bizsergése

Rengeteg vágy
Beteljesületlen bár
Ó de kár
Ó milyen kár

Minden titkos érintésed kell nekem

Igen, hatással volt rám a Hooligans koncert.



Kezdjünk is bele!
Soha nem gondoltam volna, hogy 1 év alatt ennyit, ennyire lehet csalódni valakiben. Komolyan, hova képzelsz? Vicces, de a kettőnk közül a sors fintora most nem engem fog megtalálni ezután, hanem téged.Lehet, hogy ezzel engem talált meg, mindegy is.
Mivel , tudod, neked is majd lesz egy pillanat amikor eljön. Mikor valaki háromszor padlóra küld, szenvedésed a semmibe zárva, placcsansz egyet a földön ,pofára esve mint a zsíros kenyér. Ott a földön senki sem fog tudni téged összekaparni. SENKI. Nem engedsz senkit sem a közeledbe, csak sírsz, kaparsz, küzdesz, szenvedsz, de hiába. Sikoltásod nem fog senkit sem elérni, mellkasodban egy hatalmas lyuk fog éktelenkedni. Próbálod betölteni valaki mással, próbálsz mosolyogni,szeretni,érezni. De egyik sem megy. Tudod miért nem? Elmagyarázom.
Mikor épp a padlón vagy, dideregsz, összegömbölyödsz és a könnyeid már szinte menetet vágtak az arcodba, és a szíved körül valami égetően lüktet, akkor jössz rá, hogy csak egy valaki segíthetne rajtad, de szívhatod a kisujjad, mivel az a személy pont az , aki  miatt inkább égnél a pokol lángjai között, mintsem élj. Karjaiba borulva reszketnél, összetört szíved lassan összeforrna.
De mivel ez lehetetlenség, mellesleg körülbelül a gyász szakaszai játszódnak le benned, és éppen a tagadás és a harag között bandukolsz, miközben tudod hogy soha nem történik ez meg. A gyűlölet és a fájdalom csak úgy lüktetni fog az ereidben, nem tudod eldönteni mit teszel szívesebben. Magadat sajnálod, vagy őt utálod. Egyszerre a kettő valamiért sosem jön össze.
Majd eljön a pillanat mikor már ne érdekelne ez az egész. Lehet ez nap, hét, akár hónap. De mégis, felbukkan ez az érzés, és újra meg újra rád köszön, akár az utcán, akár a saját ágyadban. Nem tudod elengedni. Nem bírod felfogni. Gyűlölöd, de mellette végtelenül szereted.
De ő téged csak kihasznált.
Egy játék voltál számára.
Pár másodperc alatt elfelejtett.

Évek múlva kiröhögöd magad.

De addig is remélem h legalább akkorát esel mint én, ha nem , akkor nagyobbat.

Wut

Pár hete gyötör egy érzés. Valaminek a hiánya. Űr, melyet nem tölthet ki semmi, melyet nem tölthet ki semmi. Azon gondolkozva, hogy minek a hiánya léphetett fel, kellemes, meleg érzés fog el, közben mögötte ott pusztít a fagyos szomorúság. El kellett hagynom. De kit, mit? Álmaimban ismerős arcok, helyek lépnek fel. Napközben beugrik néhány kósza emlékfoszlány. Éjszakai biciklizések, tábortüzek, barátok, szerelmek, gyönyörű tájak. Ezek most is ugyanazok. Mégis valami eltűnt, és nagyon gyötör az üresség itt bent.

Pirates

  Édesanyám szerint már születésem óta különc vagyok, a legjobb megfogalmazása szerint ,,Angyali testbe bújt ördög". Nem kisebb koromban nem volt sok barátom.Szinte senki, addig a bizonyos napig, amíg Sarah be nem lépett az életembe. Minden pillanatára emlékszem.

   Hat év körüli lehettem, mikor először találkoztam vele. Egy játszótéren ültem anyámmal, aki olvasott, én meg szomorúan néztem a többi gyereket akik mással játszottak. Sarah épp egy mászókán ült, szinte tükörképemként. Mikor ránéztem, egy félénk integetést küldött felém, mire én mosolyommal válaszoltam. Attól a naptól fogva tudtam, hogy én és Sarah jó barátok leszünk.

  Napok teltek el, hetek, hónapok. Egyre többet játszottunk egymással, nem csak a játszótéren, nálunk is. Sarah hozzánk legtöbbször éjjel járt, mikor mindenki aludt már. Felhőtlen kacajunktól csak úgy visszhangzott a folyosó minden éjjel. Sokszor kérdeztem tőle, nem bánja-e az anyukája, hogy éjjelente nálam van. Ilyenkor mindig az ajkai elé emelte figyelmeztetően, ámde gyengéden az ujjait. ,,Anya már nem tud róla." Ez volt a válasza mindig. Nem is foglalkoztam vele oly nagyon, hiszen addig örültem, amíg mellettem volt. Sokat meséltem anyáéknak Sarahról. Ők csak mosolyogtak, bólogattak, milyen aranyos vagyok, milyen élénk a fantáziám. 

  Sarahnak volt egy trükkje, amit mindig akkor mutatott meg nekem, amikor anya éjjelente bejött hozzám, hogy halkabban játsszak, vagy menjek aludni. Ilyenkor Sarah már előre tudta, hogy jön valaki, ilyenkor csak annyit mondott ,,Hidd el, nem fog észrevenni!". Anya nem vette észre, bár volt pár alkalom amikor a mellettem lévő kisszékre pillantgatott, ahol a barátnőm épp ült. Olyankor ijedten néztem rá, de ő csak megnyugtatóan pislantott rám. Ezt a trükkjét szerettem a legjobban, pedig volt neki még sok. 

  Az évek teltek, Sarah végig velem maradt. Amíg én nőttem, fejlődtem, ő ugyanaz a szende kislány maradt, mint akit a játszótéren láttam meg első alkalommal. Anya egyre többet mondogatta apának, hogy képzeletbeli barátaim vannak, pedig már ki kellett volna nőnöm. Anya nem tudta..Nem tudta hogy Sarah igazi. Mindig éreztem ha ott volt, az érintéseit, sőt, még tárgyakat is tudott mozgatni hűvös kezeivel. 

  Egyik délután Sarah korán érkezett. Nem számítottam rá. Eddig sose szóltam hozzá amíg anya ott volt, de akkor megtettem. ,,Sarah, örülök hogy itt vagy! Bemutatlak anyukámnak!" Amint ez a mondat elhangzott , Sarah lemerevedve bámulta édesanyámat, aki furcsa ábrázattal kémlelt engem. ,,Kihez beszélsz kislányom?" Nem értettem anyám miért kérdezte. Sarah erre a mondatra a füléhez tapasztotta a kezeit, majd teli torokból nekiállt sikoltani. ,,KÜLDD INNEN! NEM LEHETNE ITT! NEM, NEM NEM ÉS NEM!!!" Kezei remegve teste mellé hullottak. A tekintete üvegessé vált. ,,Bántani akar, Lili! BÁNTANI! Küldd innen el!" Elkeseredett volt a hangja, de az arca ördögi dühöt mutatott. ,,Anya, Sarah azt mondja bántani akarod,és hogy menj el!" Anya nem válaszolt, csak azt a pontot nézte, amerre mutattam. Sarah dühös tekintete szinte lukat ütött anyám testébe. ,,Ennyit ér a barátságunk, Lili? ENNYIT?!" Mérge mivoltát nem értettem, hirtelen volt, gonosz. Ilyennek sosem láttam őt. Hirtelen arca felismerhetetlenségig torzult. Fekete köd terült el köré. Szemei vörösen izzottak,hirtelen mintha 100 évet öregedett volna, majd hirtelen elém termett, közvetlen az orrom elé. Mindig én voltam a magasabb, de akkor én kellett felnézzek rá. Dühös könnyek patakzottak az arcán. ,,Mindent elrontasz! Mindig is elrontottál mindent!" Nem értettem mondandóját, de mire visszakérdezhettem volna, eltűnt.

  Azon a napon láttam utoljára. A sok év még mindig nem töltötte be az utána maradt űrt, s senki sem válaszolta meg az egyetlen kérdésemet. Ki volt ő, és mit akart tőlem?

Zajok

   Késő este. A csend egy királynő fegyelmével uralkodik a sötét utcák sokaságán. A szél néha-néha egy pillanatra morajt kelt. Halk suhogások, faág reccsenések. 

   Egyedül ülök a tisztán kirajzolódó, csillagos ég alatt, csak a jó öreg magány az én örökös társam. Régebben borzongással és paranoiával töltött volna el ez a tökéletes egyedüllét. De mára már csupán egy mosolyt csal az arcomra ez a mentalitás. Hűvös van a nyári éj ellenére is. Összekulcsolom a térdem körül a karjaim. Az eget vizsgálom. Gyönyörű. "Miért vagytok ilyen messze?" - fut át az agyamon." Miért vagyok egyedül?" Gyorsan elhessegetem a gondolatot, hiszen nincs szükségem senkire. Rágyújtok. A cigaretta sercegése lenyugtatja a gondolataimat. Futni indultam, de felesleges. Nincs hozzá erőm. Lassan az élethez sem lesz. Elfekszek a füvön. Mélyeket szippantok a levegőből és a cigiből egyaránt. Valami hiányzik. Valami hatalmas űrt hagyott bennem, amit nem tudok egyszerűen feldolgozni. A káros szenvedélyeimmel próbálom talán pótolni? Hiszen már nem érdekel, jelentéktelen az egész. Lerágott körmeimre tekintek. Talán mégsem múlt el teljesen el az egész. Felállok. Furcsa érzés kerít hatalmába. Rég nem éreztem ilyent, de már kizártam magamból. "Nem, nem , nem és nem!!!" Kicsit hangosabbra sikeredett a belső véleményem, mint gondoltam. Eldobom a közeli pocsolyába a csikket, mely sisteregve,füstöve oltódik el. Mintha nevetne rajtam. Mintha tudná...tudná, hogy szétestem. Összetörtem. A hideg egyre jobban erősödik körülöttem. Démoni gondolatok cikáznak az agyamban, emlékek ugranak elő sorban, akaratlanul. Tavasz, boldogság, szerelem, kudarc, csalódások, hibák, béke, alkohol, bulik, sötétség. Nem tudok uralkodni a gondolataimon, a negatív élmények sokasága homályosítja el a látásom.És a kitörni készülő könnyek sokasága. Senki sem tudja a történetet. Csak mi, ketten, és a fekete éj. Menekülni próbálok, de reménytelen. Újra megtalált az érzés, amely fájdalmasan belém vágott, mikor itt hagytál. Elhessegetném ezt az érzést a francba, ha tudnám. Ölelések. Fájdalmas, hajnalba nyúló beszélgetések. Csókok. Az eredeti tervemhez tartva magamat, futásnak eredek a közeli parkba. A mellkasom egyenletlenül emelkedik. Minden lélegzetvétel rettentő fájdalmas. " Vajon egyszer a pokol tüze tölti meg a tátongó űrt a lelkem helyén?" Nem hagyhatom, hogy gyenge legyek , hogy újra elhatalmasodjon rajtam a bizalmatlanság béklyója. Hitetlenkedve állok meg a park kapuiban. Valaki az egyik padon ül. Lihegésem sikertelenül kísérlem meg halkítani. A mellkasom horribilisan fáj. Sípoló hang hagyja el a torkomat minden lélegzetvételnél, amihez szédülés csapódik hirtelen. Felismertem a padon ülő tagot. Az agyam futást parancsol a lábaimnak. El kell tűnnöm. Azonnal. MOST!!! De a lábaim nem engedelmeskednek. Csak lefagyva állok a kapuban, mire azt veszem észre hogy felém fordul. Észrevett, most már biztos. Óvatosan hátrálni kezdek, pedig tudom innen nincs visszaút. Elindult felém, laza, de azért kissé sietős tempóban. Újra megmerevedek. Palástolnám az idegességem, de nem vagyok képes rá. Megáll előttem, kissé félredönti a fejét.

- Mit csinálsz te itt?

-Te mi-mimi..Mi közöd van hozzá? - támadtam vissza.

Nem szól, csendben méreget. A szívem hatalmasat hagy ki ahogy a tekintete az enyémbe fúródik. Újra a szörnyű emlékek ugranak be. Megrázom a fejem, hogy minél előbb elűzzem őket. Közelebb lép, mire én újra hátrálni kezdek, majd megint fontolóra veszem a futást. Nevetve oldalra néz.

-Mikor lettél ilyen távolságtartó?

Nagyot nyelek. Kezeim remegnek, sírás fojtogatja a torkomat.

-Mikor azt hittem meghaltál...
Sajnálkozóan nézett rám. Próbálom kerülni vele a szemkontaktust, de minél jobban próbálkozok, annál nehezebb megállnom. Megint elindul felém. Védekezően emelem lábamat,mire váratlanul megölel.

- Hiányoztál.- súgja hajamba.

Nem volt visszaút, eleredtek a könnyeim. Karjaimat kitárva viszonozom ölelését. Csitítgatva simogatja a hajamat, kissé hátralép, majd a szemembe néz. Sötét szemei érzéketlenségről árulkodnak, Kissé megijedek.

-Csak nem félsz? Tőlem?

Egy mosoly kíséretében sziszegte a szavakat. Lehelete szinte égette a bőrömet. Próbálom formázni a szavakat de nem megy. Próbálom... Próbálom magam kiszabadítani az öleléséből, de az agyam nem engedelmeskedik a parancsomra most sem. 

-Nem félek.-hebegtem.

Csókja gyorsan, forrón ér. Először nem viszonoztam, majd hagytam magam sodorni az árral. Hagytam, hogy az emlékek és a régi érzés átfusson rajtam. Hagytam hogy teljesen magába bolondítson két másodperc alatt.Kezei érdekesen matattak...A zsebében... Mire észbe kapok , egy hideg éles valamit érzek a gyomorszájamban. Hirtelen kapkodom a levegőt, de az nem akar a gyomromba áramlani. Lenézek, és egy hatalmas vértócsa van alattam. Ő sehol. Mikor már kezdem összeszedni a gondolataimat egy hirtelen csörgéssel véget ér az álmom.

                         

                      Vége.

Be vagytok kavicsozva

Eltűntem
mivel
Elzárták a csapot , már nem folyik a szó
Csak papíron
Csak papíron
Csak most..
Ott miért megy a szavak
kiöntése
betűk formálása ...
A szöveg gépelése olyan nehéz, főleg hogy mások is
láthatják
kritizálás
kritika
IRÓNIA



Belőled kijózanodni fáj.

A dohányzás nem segít az elmebajokon, ezért felesleges gyötörnöm magamat.


Kéne nekem egy új szemüveg. A mostani nem mutatja az igazságot az emberekről.


Nos az úgy történt , -vicces, mivel én sem tudom- hogy mi mindig, ismétlem: MINDIIÍIÍIÍIÍÍIG átléptük egymás, s a világ határait.Ezzel mit értünk el? Hogy valamelyikünk koppan. Ki koppant állandóan? Én. Csak is én. Te meg dögölj meg.