Zajok

   Késő este. A csend egy királynő fegyelmével uralkodik a sötét utcák sokaságán. A szél néha-néha egy pillanatra morajt kelt. Halk suhogások, faág reccsenések. 

   Egyedül ülök a tisztán kirajzolódó, csillagos ég alatt, csak a jó öreg magány az én örökös társam. Régebben borzongással és paranoiával töltött volna el ez a tökéletes egyedüllét. De mára már csupán egy mosolyt csal az arcomra ez a mentalitás. Hűvös van a nyári éj ellenére is. Összekulcsolom a térdem körül a karjaim. Az eget vizsgálom. Gyönyörű. "Miért vagytok ilyen messze?" - fut át az agyamon." Miért vagyok egyedül?" Gyorsan elhessegetem a gondolatot, hiszen nincs szükségem senkire. Rágyújtok. A cigaretta sercegése lenyugtatja a gondolataimat. Futni indultam, de felesleges. Nincs hozzá erőm. Lassan az élethez sem lesz. Elfekszek a füvön. Mélyeket szippantok a levegőből és a cigiből egyaránt. Valami hiányzik. Valami hatalmas űrt hagyott bennem, amit nem tudok egyszerűen feldolgozni. A káros szenvedélyeimmel próbálom talán pótolni? Hiszen már nem érdekel, jelentéktelen az egész. Lerágott körmeimre tekintek. Talán mégsem múlt el teljesen el az egész. Felállok. Furcsa érzés kerít hatalmába. Rég nem éreztem ilyent, de már kizártam magamból. "Nem, nem , nem és nem!!!" Kicsit hangosabbra sikeredett a belső véleményem, mint gondoltam. Eldobom a közeli pocsolyába a csikket, mely sisteregve,füstöve oltódik el. Mintha nevetne rajtam. Mintha tudná...tudná, hogy szétestem. Összetörtem. A hideg egyre jobban erősödik körülöttem. Démoni gondolatok cikáznak az agyamban, emlékek ugranak elő sorban, akaratlanul. Tavasz, boldogság, szerelem, kudarc, csalódások, hibák, béke, alkohol, bulik, sötétség. Nem tudok uralkodni a gondolataimon, a negatív élmények sokasága homályosítja el a látásom.És a kitörni készülő könnyek sokasága. Senki sem tudja a történetet. Csak mi, ketten, és a fekete éj. Menekülni próbálok, de reménytelen. Újra megtalált az érzés, amely fájdalmasan belém vágott, mikor itt hagytál. Elhessegetném ezt az érzést a francba, ha tudnám. Ölelések. Fájdalmas, hajnalba nyúló beszélgetések. Csókok. Az eredeti tervemhez tartva magamat, futásnak eredek a közeli parkba. A mellkasom egyenletlenül emelkedik. Minden lélegzetvétel rettentő fájdalmas. " Vajon egyszer a pokol tüze tölti meg a tátongó űrt a lelkem helyén?" Nem hagyhatom, hogy gyenge legyek , hogy újra elhatalmasodjon rajtam a bizalmatlanság béklyója. Hitetlenkedve állok meg a park kapuiban. Valaki az egyik padon ül. Lihegésem sikertelenül kísérlem meg halkítani. A mellkasom horribilisan fáj. Sípoló hang hagyja el a torkomat minden lélegzetvételnél, amihez szédülés csapódik hirtelen. Felismertem a padon ülő tagot. Az agyam futást parancsol a lábaimnak. El kell tűnnöm. Azonnal. MOST!!! De a lábaim nem engedelmeskednek. Csak lefagyva állok a kapuban, mire azt veszem észre hogy felém fordul. Észrevett, most már biztos. Óvatosan hátrálni kezdek, pedig tudom innen nincs visszaút. Elindult felém, laza, de azért kissé sietős tempóban. Újra megmerevedek. Palástolnám az idegességem, de nem vagyok képes rá. Megáll előttem, kissé félredönti a fejét.

- Mit csinálsz te itt?

-Te mi-mimi..Mi közöd van hozzá? - támadtam vissza.

Nem szól, csendben méreget. A szívem hatalmasat hagy ki ahogy a tekintete az enyémbe fúródik. Újra a szörnyű emlékek ugranak be. Megrázom a fejem, hogy minél előbb elűzzem őket. Közelebb lép, mire én újra hátrálni kezdek, majd megint fontolóra veszem a futást. Nevetve oldalra néz.

-Mikor lettél ilyen távolságtartó?

Nagyot nyelek. Kezeim remegnek, sírás fojtogatja a torkomat.

-Mikor azt hittem meghaltál...
Sajnálkozóan nézett rám. Próbálom kerülni vele a szemkontaktust, de minél jobban próbálkozok, annál nehezebb megállnom. Megint elindul felém. Védekezően emelem lábamat,mire váratlanul megölel.

- Hiányoztál.- súgja hajamba.

Nem volt visszaút, eleredtek a könnyeim. Karjaimat kitárva viszonozom ölelését. Csitítgatva simogatja a hajamat, kissé hátralép, majd a szemembe néz. Sötét szemei érzéketlenségről árulkodnak, Kissé megijedek.

-Csak nem félsz? Tőlem?

Egy mosoly kíséretében sziszegte a szavakat. Lehelete szinte égette a bőrömet. Próbálom formázni a szavakat de nem megy. Próbálom... Próbálom magam kiszabadítani az öleléséből, de az agyam nem engedelmeskedik a parancsomra most sem. 

-Nem félek.-hebegtem.

Csókja gyorsan, forrón ér. Először nem viszonoztam, majd hagytam magam sodorni az árral. Hagytam, hogy az emlékek és a régi érzés átfusson rajtam. Hagytam hogy teljesen magába bolondítson két másodperc alatt.Kezei érdekesen matattak...A zsebében... Mire észbe kapok , egy hideg éles valamit érzek a gyomorszájamban. Hirtelen kapkodom a levegőt, de az nem akar a gyomromba áramlani. Lenézek, és egy hatalmas vértócsa van alattam. Ő sehol. Mikor már kezdem összeszedni a gondolataimat egy hirtelen csörgéssel véget ér az álmom.

                         

                      Vége.