Már csak a gondolatot sem.
A zuhany alatt sírni nagy feladat. Nem hall senki, mégis mindenki tudja mit csinálsz.Nem mondják, de tudják . Végül is, ki hiszi el, hogy szappan ment a szemedbe, minden nap?!... Senki. Az égadta világon, senki. Csak nem figyelnek rá, vagy nem érdekli őket. Ez is keserűbbé teszi az egészet. Nem kell a dorgálás, megvetés. Figyelem sem azért, mert sajnálnak.Az a legszánalmasabb az egészben, ezért titkolni való. De van a másik, melyet senki sem vesz észre.Csendes titok, láthatatlan.Vagyis, nem láthatatlan, de eltüntethető. Balgaságnak vélik, figyelemhiánynak, őrültségnek. De, ez csak a reménytelenség egyik foka. Első a sírás, második ez. Ha meglátják, félelem tölt el. Leforognak előttem az emlékek . ,,Vajon most mit gondol?" ,,Miért kellett meglátnia?" ,,Őt is elvesztem...". Remegő térdekkel megyek el az emberek mellet, túl sokat foglalkozok velük.Depressziónak vélt fájdalom. Fájdalommal lehetne elcsitítani, de nem, nem fáj még azért sem. Könnyen szalad végig a karomon a penge.Nem fáj, vérzik. Szinte már olyan, mintha a testem is sírna. Sír, és vágyakozik a régi naiv gyerekre, aki úgy szint sírt-rítt, de nem gondolt bele, igazából miért..
Élettelen zombi vagyok.
