Kárkörzés

Rég volt, szép volt. De csak volt.




Nem szabad gyengének lennem. Ígéretet tettem, nem bántom magam. Így csak másoknak adok jelet a gyengeségem mivoltáról. Sokan meglátják, elszörnyülködnek, sokan örülnek e jelnek. Kihasználják, a nem látszó sebeket is feltépik, megnagyítják, hegük látható marad. Sokan elszomorodnak rajta, csak annyit kérdenek ,,Miért?". Mégis, sok kérdező soha nem érti meg a baj mivoltját, szerintük csak a tinédzserkor stresszhatásai teszik és ez a probléma igazából egy elfeledhető kis butaság. Az ember megjelöli magát ezzel, szinte olyan, mintha azt írná magára: törött, selejt, depressziós, céltalan, bolond, tudatlan, gyenge. Végül is, erre gondol miközben teszi. Van más megoldás is, igen. De ez olyan mint a tetoválás, a jelek örökre valamit az eszünkbe juttat. Valakinek csak annyit: hülye voltam. Valakinek visszanézve meg azt: gyenge voltam, törékeny, javíthatatlan, mégis felálltam, leporoltam magam és mentem tovább és hittem, még a lehetetlenben is. Mégis, az emberek csak azt látják hogy voltak pontok, hol megtörtél s újra törékennyé lehet téged tenni, ki lehet használni. De te csak nézz a hegeidre és gondolj arra: többé ilyen soha nem fordulhat elő, elmúlt, ez nem emlék, ez egy jel: minden lehet rosszabb, te mégis mosolyogtál és nem adtad fel.

Amíg az ajkaid vörösek.08.03.

Utállak
Csak mert...
De még mennyire
Elmondhatatlanul
Meg tudnálak ölni
Eltemetni
Sőt
Élve eltemetnélek
Csak mert
Végtelenül
Szeretlek
És miért?
Csak mert.
És vajon mit akarsz?
Vért látni , megkínzott arccal vegyítve?
Mindent egyszerre ami csak a tiéd lehet, mégis eldobod egy perc alatt?
Tudod nekem mi kell?
Hát nem ez.
Csak
te
és
csakis
te
mégha nem is lehet
Mert rég volt hogy láttalak
Hiányzol
De nem így
Úgy mint anno nyáron

Légy a lélektársam

Még mindig élek, heha.


Minden porcikám azt suttogja, sosem lehetek boldog.Sosem voltam. Miért? Csak is magam miatt. Bár, ezen tudnék változtatni, mégsem teszem. Az önsajnálat pusztításába temetkezem,kizárom az embereket az igazi valóm megismerésének házából. Van, amit nem tudok elengedni, van amit soha nem akartam átélni. Nem, nem és nem. Folytonos nemleges válaszokat adok másoknak, neked,magamnak.

Még utoljára

Tévedés
Nem tűntem el
Csak elkeveredtem
Vagy
Mindegy
Semmi sem rossz
Csak ez az irtó fejfájás


Lenézzük a másikat, pedig ugyanaz mint mi, csak nem merjük beismerni.

Végecsá

Má' majdnem elmondtam, hogy én ettem meg a csokid

A világ tetején állok, le se nézek. Büszkén délcegen nézek felfelé. Hajam a meleg szellőben lebegve, szabadon csapkod mint egy madár. A kék ég sem szabhat határt. Boldogság csapong ki belőlem, Beterítem vele az egész földet. Hisz a világ tetején állok. Senkire sem várok, senki sem szól hozzám, magam vagyok. Szállok, utazok, hódítok, miközben csak egy helyben állok. Felfedezésem végtelen. Császtok, itt végeztem.

Minden új nap egy újabb csibecsöcs

Lehet most láttalak utoljára.


Hiányzol.


Vagy csak beképzelem magamnak.


De remélem itt maradsz.


Sokat látlak.


Nem mész el.


Beszélgetünk.


Nem búcsúzunk.


Bár....


Azt sem tettük meg.


Gondolatban..





Sem....



Utálom a ballagásokat. Valamiért mindig számomra temetés hangulata van.

Cigifüst

Az éjjeli bárok megtévesztőek lehetnek. Iszunk, mulatunk, szemlélődünk. De mikor a szemlélődés közben, egy korty italt félbeszakítóan megakadunk egy szempárban... Hirtelen opciók a szemezés vagy a tekintet elkapása. Az első valamiért jobban vonz. Csak nézzük, nézzük, mellette intünk a pultosnak: még egy kör! Még egy kör, hátha berúgunk. Úgy minden könnyebb, minden szebb. Elmúlnak a kételyek, őszinték az emberek. Így hát csak iszunk, várunk. Az érdekes idegen odajön hozzánk.Lecsapja poharát mellénk, majd úgy fojtatja néma monológját. Csak nézzük...Csak nézzük...Figyeljük, ahogy a tekintetében minden kirajzolódik. A legbelső vágyai, félelmei, fájdalmai. Csak nézzük, csak nézzük. Nem minket, felejteni akar. Bájos tekintetét még mindig felénk szegezi, majd pénzét leteszi. Feláll. Elmegy.Csak nézünk..Csak nézünk.

Lüktetek a vágytól, hogy megtapossalak

Mivel beteg vagyok, van időm buzulni.
Izé, ,,bulizni".
Itt bloggeren, érted, érted?! Na?? Jó, hagyjuk.

Lepketánc.

Sötét erkélyen ülve , csillagokat nézek. Hah, a csillagok. Szemtelenül aprónak tűnő óriási gázgömbök, melyek alatt sok ember össze van zárva egy Föld nevezetű bizonyos bolygón. Itt meg van határozva az év, hónap, hét, nap, óra, perc, másodperc. Betáblázott idők , betáblázott emberek. Szétszakít mindenkit a rohanás, kapkodás, aggodalom, stressz. Felsorolások sora. Ezen is már csak derülni tudok. Ezekben a pillanatokban , mikor kint ábrándozok úgy érzem: van remény, elmarad a rohanás, a kötöttség. Marad idő, marad idő egymásra.
Ölelések fojtásában is úgy érzem: elmarad a sietés. Mégis, oly hamar véget ér, máris múltidő. Nemrég még itt voltál mellettem, velem nézted a csillagokat. Akkor...Akkor csak rád gondoltam, pedig mellettem álltál. Karoltál. Gondolatomban nem olvastál, így hát bármire kitérhetett agyam elzárt világa. Bár, most is megtehetem. Feléd kanyarodok újra. Pedig csak bámulom a csillagokat. Ketten vagyunk alázárva. Kitudja, van-e fent valaki , aki úgy kezel minket mint a ketrecbe zárt védtelen állatokat? Senki.  Jókat szórakozhat fent, más fájdalmából táplálkozva. Fájdalom..Megint te. Te okoztál fájdalmat nekem. Minden, mintha tegnap lett volna. Vicces, pedig több mint hat hónapja.  Tegnap csókoltál, ma ölelsz, holnap elhagysz. Így pörögtek le az események. Akárhányszor érintésed alá kerültem, hatalmat érezhettél felettem. Nem ismertem a szégyent, a nemet, az időt, csak a vágyat. A vágyat, hogy a kedvedben járhassak. Lestem minden apró vágyad, teljesítettem minden egyes kívánságodat. Magamra nem gondoltam, sem a csillagokra. Csak rád, csak rád, csak is rád. Sötét keringőnkbe burkolózva elfelejtettem a kapkodást, nem volt körülöttem aggodalom, elhajítottam a stresszt. Konkrétan..Konkrétan átváltoztam kislánnyá. Ki mindig csak a jóra várt. Jóra, melytől elszállt. A hasában lévő lepketánc. Onnan a lepkék nem szálltak el, soha. Még most is, visszagondolva, a gyomrom kezdi felvenni ezt az érzést. Neked sosem volt, sosincs, sosem lesz időd . Ránk, rám. Lehet , te fontosabbnak tartottad a csillagokat. Lehet sosem érezted azt , amikor valami megmozdul benned. Csak az óramutató járását figyelted. Más nem érdekelt. Az univerzum összeomolhatott volna, te csak siettél . Most is sietsz valahova. 

Lerohad a fülem áúcs

Eladnám minden tegnapom egy holnapért.

Az emberek csak úgy bámulnak rám mint egy darab húsra. Pedig én sem vagyok más, ők sem mások. Ember vagyok ugyanúgy. Mégis, a tekintetek puszta látványa, érzékelése is széjjeltép. Minden szempárban egy újabb lesajnáló üzenet olvasható ki. Mivoltom kérdezői. Körbe ülnek, produkciót várva feltűnően unalmat vetítenek felém. Lélegzetem a pulzusommal párhuzamosan gyarapodik. Démonok néznek vissza rám a lelkük mélyéről. Ők sem tudják, nem csak én vagyok a selejt.Annyi a kivétel, én kívülről tűnök annak. Minden dühüket, minden elvesztett álmukat, beteljesülni nem akaró vágyukat egy nagy fekete felhővé gyúrnak össze, mely a lelküket képviseli. Már ha lehet léleknek titulálni. Ki belülről tiszta, kívülről nem mindig lehet makulátlan. Makulátlan. Létezik egyáltalán olyan? Hiszen mindenki keresi a másikban a rosszat. A szépség, jóság, ítélőképesség...Mind-mind relatív dolog. De mégis? Miért nem lehet a jót meglátni a másikban. Miért csak reményt kioltó pillantásokkal kell figyelni? Beleremegek minden ilyen pillantásba. Elveszi lelkem minden apró vágyát. Elveszi, összegyűri, széttépi. Majd visszaadja: kezdj vele valamit! Mire kiraknád magadban az újabb várat, rájössz: inog. Sosem változik vissza. Sosem gyógyul be.

Saviour

Szeretlek még mindig.

Titkolom, de mégis

Itt vagy fejemben

Nem szabadulok

Újra élsz összes

Könnyemben,

Úgy sem menne könnyebben

Ha megszabnánk, elhagynánk

Mindent mi köztünk van és

Elfelejtenénk azt,

hogy közös múltunk van.

Karmolj , harapj hogy érezzem

Amikor olyan zenét hallasz, amitől képes lennél egy háború kirobbantására, na az a legjobb érzés szerintem.

Elhajítalak a pcsb. Nem kellesz. Kitörlöm emlékem, ahogyan te tetted. Nem tartogatom magamnál az emlékeket, nem fogom hagyni hogy még mindig tartsuk a kapcsolatot, tudván: nekem ez legbelül fáj. Most a felejtés gondolata is fáj, mégis meg kell tennem. Most, nem habozom. Többet nem szeretném, ha kapcsolatba kerülnénk. Viszlát.


Ma megrázó élmény volt számomra gyermeksírok között bóklászni. Rettenetes. Volt egy dupla gyermeksír. Testvérek feküdtek egymás mellett. Egyik gyermek 9 hónapot, másik 7 napot élt. Egymástól teljesen elkülönült időben. Dupla trauma, bumm. Valamiért, szerettem volna megtudni, milyen lehetett a két gyerek.Meg a többi. Őrült vagyok.

Elrontom e szép számot

Legyen már jó idő , életkedvem is elmegy ebben a hervadt környezetben.

A színek, melyek a belsőmet jellemzik. Melyeket magamra festek, mindenki fél. Nem kell félni, magam maradok. Csak megmutatom belül milyen is vagyok. Ne félj, nem bánt. Egyszerűen csak magyaráz. Hogy mit? Amit eddig nem vettél észre.

Messziről szóló, halk, bánatos gitár ballada. A sötét utcákon járványként terjed. Néhány lány füle mögé tűrt hajjal figyel, hátha hallhatják a hang eredésének helyét. Senki sem találja. Mintha belülről szólna. A föld közepéből. Rekedtes hang dúdolja a dallamot, hideg futkos a testeken. Pánikot kelt ez a furcsa moraj. Nem találják sehol. Nem látnak senkit. Sikoltás csap ki néhányukból. Én az egyik lépcsőn kuporogva kémlelem a macskaköveket, közben füzetembe firkálgatok. Papíromra egy démoni arc vetül, melynek a szájából ömlik a hang, az átkozás, a félelem.  Átfirkálom , becsukom. Mindenki fél,pánikba menekül. Pedig lehet csak valaki szórakozik... Éjfélkor. Telihold idején. A dallam egyre gyorsult, a gitár hangosodott, a hang mélyült. A fejemben nem hallatszott tisztán, mivel a gondolataim mélyén áskáltam, mellette halál nyugalommal kémlelem a rémült tinédzsereket. Közéjük tartozom , egy kivétellel, én nem rémültem meg. Valaki áll mögöttem srégen. Érzem. Hallom, lép egyet felém. Megfordulok , egyenest a szemeibe nézek. Fekete , kissé hosszabb haja van,  fekete, lógós bőrkabátot visel, arca nem teljesen rajzolódik ki a sötétben, de azt látom, hogy rúzs van az ajkain.
-Egy ilyen fiatal lány miért nincs otthon ilyen zűrzavarban?
-Miféle zűrzavarra gondol?
Komoly arccal néztem rá, és látszott rajta hogy meglepődik, de gyorsan leplezi.
- Látom szeretsz rajzolni. Nem mutatsz meg nekem...közülük valamit?
Mély hangja ismerősen cseng. Összeszűkült szemmel nézem tovább, és minden lehetséges opciót lefuttatok az agyamban, ki lehet, és mit keres itt. Első gondolatom egy pedofil volt, de ahhoz túlságosan...rémisztő.
-Miért érdekli az?
-Szeretem a kifinomult művészetet, az elvontságot.
-És ha én azt mondom, hogy nem akarom megmutatni?
-Akkor mélységesen szomorú lennék.- lassan, nyugodtan beszélt- Mutass egyet kérlek!
Nem tudom miért, de felé nyújtom a füzetet, és közben észre sem vettem hogy még közelebb lépett hozzám. Arca most már jobban látszott. Egyik szeme sötét, másik egy árnyalattal világosabb. Mégis, mintha világítana a sötétben. Egy halvány, majdnem gúnyosnak mondható mosoly jelenik meg az arcán.
-Ezt miért firkáltad át? Zseniális!
Körbenéztem. Az emberek még mindig riadtak, nyugtalanok. A zene most már nem gitár alapon hallatszik, valami mély és gonosz. Még őrzöm a nyugodtságom.
-Nem tetszett. Nincs benne semmi, ami megfogott volna..Nem is tudom miért rajzol...- Felnéztem. A démon arcát véltem felismerni az ő arcában. Próbálom magam visszafogni..Próbálom megőrizni a hidegvérem...
-Mert egy művész vagy!- mosolyogva felemeli a kezét- Elég volt ebből.- csettint. Elhallgat a zene, a mormolás.
-Visszakaphatom a rajzaim? Már haza kéne menjek.
-Ó, természetesen! Örültem a találkozásnak.
Szédülök. Nem bírok felállni. Minden kezd körülöttem sötétedni. Egy kéz nyúl felém.
-Hadd segítsek!- Egy velem egyidős srác az. Hajnali 5 óra. A vázlataim, és a démoni idegen a zűrrel együtt sehol sincs.
-Én ..csak....khm.Haza megyek.
-Ne kísérjelek el? Itt ülsz már egy ideje és csak nézel.Elég ijesztő.
-Nem kell! Kösz.
Lassan elindulok. Nem tudom összerakni a képeket.Nem tudom mikor jöttem ki, hová tűnt minden, és egy másodperc alatt hogyan telt el öt óra.

Kancsalodnál bele

Ragadj papírt, tollat, ecsetet , vásznat. Keress modellt, fényképezd, vagy csak a tájat csodálva lőj pár képet. Ereszd ki a hangod, énekeld amit csak a szíved diktál. Fuss, ugorj ,mássz! Mire vársz? Tedd meg. MOST! Vallj szerelmet, verselj, táncolj! Semelyik sem bűn, egyiket sem kell megbánnod. Tudod, tudod mit kell megbánnod? Hogy minden pillanatodat arra pazarlod: próbálkozol. És mit? M.e.g.f.e.l.e.l.n.i. De kinek kell megfelelj? Szüleidnek? Barátaidnak? Nem-nem. Magadnak! Csak magadnak kell bizonyíts, senki másnak. Azt tudod-e, hogyan bírsz magadnak bizonyítani? Elárulom. Úgy hogy boldog vagy, és azt csinálod amit szeretsz.

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Véletlen vagy szándékos,
A tekinteted oly játékos.
Megbújik benned egyfajta báj,
Melyet még egy anya sem lát,
Mosolyodból könny fakad,
A könnyből mosoly, az is akad.
Furcsán nézed, miért nézek rád
Míg én vágyakozóan ,te csak át.
Hiányzik valami, én se tudom,
Meglelni talán mégsem fogom,
De addig ezt az egyet vállalom.
Hogy te vagy maga...Maga a szánalom.

Diiik

Egyéves már a blog. Lol. Heppi börszdéj blog. Köszi blogoló , de már elsején volt.
Na, szép szülinapi buláj volt,menjetek aludni gyerekek.

ez most megöl

Nem tudom felfogni. Mit? Ezt az egészet. Hogy ennek vége. Hogy nem szerettél. Hogy elhagytál. Hogy nem ölelhetlek meg. Hogy egyszerűen nem lehetek veled. Hogy hiányzol, én neked nem fogok soha. Hogy nem fáj neked. Hogy nekem igen. Hogy egyszerűen ...Egyszerűen eldobtál. Hogy többet nem beszélünk. Hogy mindig várom, mégis írj, mégis keress. Hogy még mindig reménykedem. Hogy szeretlek. 

Nozsdalgija

Szédítően telik az idő, hisz megváltozik az évszám mire hármat pislogunk.Vagy kettőt, vagy egyet sem. Hirtelen azt sem tudjuk mi történt tegnap, máris a holnapot várjuk.Hajszoljuk magunkat a végtelenbe, emlékekkel alig törődve. De a múltban sem szabad leragadni, azt már nem hozhatjuk vissza. Végy egy mély levegőt.Számolj 3-ig. Fújd ki. Ezt a három másodpercet már nem tudod visszahozni. Ne agyalj rajta, miért csináltad, milyen volt, gondolj arra: megtetted, most tovább kell lépned ezen.Más dolgokkal is ez a helyzet. Ugyanúgy én is leragadok egy-egy dolognál. De már látom, nem lehet visszahozni.

Nem tudom azt elhallgatni , hogy belül fáj még nagyon...

Semmi nem jó így.

Kívül belül semmi.

És sose hagyjon el benneteket a remény. Hát engem nem hagy el, de kéne. 

01.03.

Csak vallani szeretnék. Magamnak, neked? Nem tudom. Te sem. Nem tehetsz róla, míg én igen. Temérdek alkalommal átfogalmaztam magamban, mire már szinte agyérgörcsöt kaptam. Nem hibáztatlak már, nem erőlködhetek, sajnálom, hogy ez kellett történjen. Milliószor próbálkoznék, milliószor elbaltáznék. Milliószor próbálkoztam,jól el is baltáztam. Szánakozva nézel már rám, te se tudsz tenni ellene. Nem kéne erőltessem, mégis megteszem.Minden kép csak homályba vész, körülötted forog agyam. Eddigi legboldogabb napom? Nem tudom. Veled vagyok, boldog vagyok. De emellett bolond is. Kételkedek, elrontok,gondolkodok,elrontok. Én csak próbállak......Próbállak szeretni. Nem szeretnék ennek ilyen hamar véget vetni. Nem könyörgöm. Csak a fájdalom mardos. Hiányzol. Már hiányzik minden pillanat. Szeretnék tisztázódni. Bár, már fogalmazni sem tudok. Lehet sosem tudtam. Tudom, haragszol, szánalommal tekintesz rám, és erővel nem tudsz szeretni. Én csak időt kérek.Időt, és még egyet.
Csak összetörtem, galibát okozva.Nem látok a fejedbe. Lehet csak időre van szükséged.Lehet csak arra, hogy nélkülem élj. Ki tudja, ma hányadszor küldesz el a búsba.
Ígérem. Megpróbálom magam összekapni. Mindent letisztázni. Megérteni. Nem elvárni.
Elolvasod, nem kell válaszolj.Te döntöd el. Én addig is bőszen reménykedem, minden rendben lesz, hogy annyira még nem csesztem el, nem felesleges előtted lejáratnom magam és ujjaimat koptatni.

Fejlődő pusztulás

  Reggel van. A nap még a felhők mögött bújik, de a kakasok már egy órája hívják az égboltra. Különös érzések kavarognak bennem. Leginkább az, hogy nem akarok iskolába menni. Senki sem szeret, de ez más volt. Bajt észleltem,hogy miféle bajt, én sem tudom.  A felkelés után a reggeli jött.  Úgy ettem, mintha egy hete nem tettem volna meg. Furcsa, különösen furcsa. Az ajtóban állva most nem tudom mit tegyek. Menjek be az iskolába....vagy jelentsek beteget? A szüleim már régóta nincsenek itthon. Dolgoznak.
Az iskola küszöbét át lépve,  most már a szorongás tör magának utat. Mindenki nyugodt, kivéve én. Az osztályban mindenki a saját helyén ülve kihúzott háttal ül, és olvas egy furcsa kinézetű könyvet. Köszönésemre egy egyszerre hallatott monoton,, Jó reggelt! " a válasz. Furcsa szorongásos rémület. Ezzel tudom leírni amit érzek. Leülök, majd ebben a pillanatban egy számomra ismeretlen nő lép a terembe. A többiek köszöntötték a nevén szólítva. Ő csak mosolyogva bólint egyet, utána bele is kezd a mondanivalójába. Elém tolt egy könyvet, amit a többiek is olvastak. Imák vannak benne.  Rémülten pislogok.
- Olvasd csak az imákat, ahogyan azt tanultad! Még jól jöhet...
Mindenki tudja mi a dolga. Félek, de nem mutatom az idegen felé. Mégis, mintha észrevenné,  és örömmel töltené el. Ki nyílt az ajtó,  az osztályfőnök lépett be.  Legalább ő még a régi. Vagy mégsem?
-Gyerekek, - kezdte vidáman- a mai napon kiválasztunk egyet közületek, akit meglepetésben részesítjük.
Émelygek. A többiek fegyelmezetten néznek, majd mosolyra húzódik a szájuk.
Engem választottak ki. Adélnek szólítanak, pedig nem ez a nevem, nem is hasonlít rá. Folyosón sétálva megy ez a gondolatmenet a fejemben, egyszer csak egy fiú szólít meg.
-Ne mutasd nekik hogy félsz, ne viselkedj feltűnően, -  halkan, gyorsan mégis érthetően beszélt, közben nem nézett rám - az egésznek a végén olyan lesz mintha egy álomból kelnél. Ne mutasd, hogy félsz!
Elmegy. Egyedül maradok a folyosón, próbálom megérteni mi is lehet ez az egész. Félek. Elnyelem a könnyeim, majd elindulok az osztály felé irányuló folyosón, de az utamat az osztályfőnök és az idegen keresztezik.
- Gyere velünk, Adél!
Elindulok utánuk, betartva azokat amit a fiú mondott.  És bízva abban, hogy igaza van. Az tanárúr biztatóan néz rám, mintha csak egy dolgozat előtt lennék, de ez más, érzem. Bevezettek egy szobába, és innentől csak a veszedelmes sötét.
  Felkelek. Nem történt semmi.  Élek.  A telefonom villog, ezért megnézem. Az osztály csoportba posztolt az osztályfőnök:
,, Nagyon sajnálom hogy az Adél meghalt,  a kezeim közt érzem még a haláltól való merev kezeit. ''
Megöltek. Én voltam akit.... Nem lehet.... Honnan tudta? Déja vu futott át rajtam. Elindulok újra az iskolába. Minden ugyanúgy. Kivéve, hogy az igazi énem, és Adél nincs az osztályban, bár ez nem kavart sok vizet a többieknél. Leülök, és úgy teszek mint aki görcsösen olvassa az imákat. Vajon az énem is így tűnt el? A többiek is így vannak? Miért..Honnan tudta az a fiú hogy ez fog történni? Láttam már korábban itt, de sose szólt hozzám. Sőt, Adélhoz sem..Ő látott engem? Vagy talán.

-Jó reggelt gyerekek! 

-Jó reggelt tanárnő! 

Nyílik az ajtó, bejön az osztályfőnök...Ugyanazt elmondja mint az előző nap. Minden ugyan olyan. Kivéve, ma nem vette észre az idegen ,hogy nem igazán sejtem mi folyik itt..Vagy talán hogy sejtem hogy valami igen. Szünet van,kicsengettek. Kimegyek, majd a többieket keresem a szememmel,hátha tudok velük egy-két szót váltani. Nincs kint senki. Csak a többi ember, akit nem ismerek, ami szintúgy furcsa. De a fiú ott áll velem szemben. Rám pillant. Odamegyek hozzá, és számon kérően tekintek rá, egyenesen a szemeibe.

-Honnan tudtad hogy ez fog történni ? Mi folyik itt? És... Ki vagy te? Hogy történhetett ez....

-Nyugodj meg, és ne ricsajozz! Végén még újra kiválasztanak. A nevem már értelmetlen, ahogy a tiéd is. Nem mondhatom ki...P...Maradjunk a P-nél. Te sem mondhatod ki. Elkapnak. Ne kérdezd meg az osztálytársaid, nem tudnak semmit. Az ő tudatlanságuk nagyobb veszély a tiédnél is. Tanárokat főleg ne kérdezd. Ők mindent tudnak, mégsem tudatosultak ,hogy mit is jelent ez. Figyelj rám. Akárhányszor kiválasztanak, megölnek. Más embert is ha kiválasztanak megölnek, nem tudom hogy milyen formában, nem emlékszem. Te, és én is valamiért nem meghalunk, csak vándorlunk. De ez sem mehet a végtelenségig. Egyszer elfogynak az emberek, elhullunk mi is.Csak rajtad múlik mikor szűnik ez meg...Rajtam is, de én már csak azt teszem amit tudok. A külsőnk is elveszett, csak az olyanok látják mint mi. Nem tudom hányan vagyunk, és mik is vagyunk valójában. Most ha vissza mész a terembe, és kiválasztanak ne aggódj, és próbálj úgy viselkedni mint akinek a bőrében vagy.Ne kérdezz! Menj vissza a terembe. Most!

Hátat fordított, és elment. Még több kérdés halmozódott bennem, ami összegyülemlett egy óriási MIVAN?!-ná, de engedelmeskedek. Amíg beszélt hozzám, nem figyeltem hogy mindenki beszivárgott az osztályába, csak mi voltunk kint. Sokkot kapok,elhomályosul a világ. Bemegyek az osztályba, és a nagy félelmem ellenére, nincs bent az idegen átok és a tanár. Gyors leülök és mereven bámulom a lapokat, szinte lyukakat égetek a fekete betűk közé. Lenyomódik a kilincs. Bejönnek. Nagyot nyelek. Mint a felelésnél, csak ne én legyek csak ne én legyek. Nem én lettem. A mellettem ülő. Ő örömmel sétál ki , majd büszkén köszön el tőlünk. Amíg kifújom magam, észreveszem, a többiek arca akár egy száz éves festmény. Változatlan. Belegondolok, megnyugodtam igen, nem én halok meg. Én nem, de akinek a testét őrzöm, és akinek a testébe megyek ha ezt elhagyom, az igen. Nem csak magamat kell védenem, a körülöttem lévőket is.

  Iskola után kerestem P-t , hátha tudok vele beszélni még erről az egészről. De nem láttam sehol, ezért hazajöttem, és egy mély álommal nyugtáztam az egész napi bonyodalmat, reménykedve, ha felébredek, rájövök, az egész csak egy fájdalmas és nyomasztó rémálom. De mikor felkelek, majd elmegyek az iskolába, újra azt tapasztalom: újabb nap, újabb halál, újabb rémálom, változatlan kétségbeesés.

   Szünetben egyáltalán nem láttam P-t. Nyugtalan vagyok. Már egy hete nem beszéltem vele , pár napja még csak nem is láttam. Félek. Mi van, ha elfogytak az emberek, és ő volt az utolsó, kit megölhettek? Vajon itt bolyong a semmibe? Bánthatták? Fáj a fejem. Nem választottak ki már azóta, de az emberek így is egyre jobban fogynak. Vajon mi történik velük? Ők miért nem vándorolhatnak... Egyedül érzem magam ebbe a világban, nincs ki támaszt, védelmet nyújtson, választ adjon a kérdéseimre. Lehet csak megfélemlíteni akarnak, azt akarják, valljam be, én más vagyok.Visszatérek újra és újra. Lehet, ők el tudnak tüntetni , ne lássam a sorjában megölt embereket. Megállok a folyosó végénél. Nem hiszek a szememnek. Ott van P. Legszívesebben odarohannék és zokognék neki hogy nem bírom a sok szörnyűséget, nem bírom a sok kérdést. De inkább csak megvárom hogy idesétáljon mellém és ő mondja ,mit kéne tegyek hogy túléljem ezt az egészet. De csak el megy mellettem. Majd visszafordul..Kezembe nyom egy könyvet:

-58. oldal, 3. sor, 5. szó.

Szemeim értetlenül pásztázták , majd kinyitottam a könyvet, és sűrűn lapozni kezdtem. Hamarosan. Ez a szó van odaírva. Hamarosan ...Hamarosan mi... Nem érdekel már az egész. Betérek az osztályba hogy újra végighallgassam az egész napot, újabb halott emberrel megspékelve . De ma más lett. Csak a nő jött be, egyedül, így ijesztőbben fest, mint máskor.

-A mai napon 2 kiválasztottunk lesz. Egy a ti osztályotokból , és egy másik a másik osztályok egyikéből van. Őt már megtaláltam. Tőletek még nem tudom kit vigyek magammal..

Feszülten ülök, körmeim félhold alakokat vájtak a combomba. Próbálok nyugodt lenni,de egyre nehezebben megy. Mi történik velünk?

-Nos, úgy látom megvan ki a mai szerencsés,gyere velem drágám,- mutat rám mosolyogva- téged úgyis mostanság elhanyagoltalak!

De...Hiszen senkivel sem szokott foglalkozni,csak a kiválasztottakkal. Ők nem térnek vissza.

-Gyere csak,bátran,na! Ez egy megtiszteltetés!

Felállok, elengedem a lábam, ami szörnyen remeg. Mélyeket sóhajtok és próbálok büszke fejet vágni. Az idegen átkarolva vezet végig az ajtóig, majd a folyosón meglátom P-t, ki semleges arccal mered a végtelenbe. Nem nézek rá. Ő sem rám. Csak követjük az idegent, ki a megszokott helyre visz minket. Kinyitja az ajtót. És furcsamód ahogy belépünk, nem ájulunk el, nincs képszakadás. Mindketten furcsán nézünk. Felkapcsolódnak a lámpák. Szám elé kapok, P elkapja a kezem és a testem mellé helyezi, mielőtt azt észrevenné az idegen. A hullák sokasága ott fekszik egy kupacon, köztük P és én is. Mindegyik hulla makulátlanul ép, mintha csak aludnának. Kattan a zár, az idegen és két ismeretlen férfi jött be.

-Végezzétek a dolgotokat. Így már nem lesz sok gondunk, megszabadulunk végre az utolsó kettőtől is. 

Rémülten tekintek feléjük, két erős kar ragad meg, és egy üvegcsőbe rak, majd mellém P-t is.

-Hamarosan.- Ismételte a könyvből kiemelt szót. - Hamarosan jobb lesz nekünk is.

-Kezdjétek!

Hirtelen áramcsapást éreztem a testemben, és az utolsó emlékeimben P elkap, és újra és újra csak azt az egy szót motyogja, majd ő is elterül. Végül csend.

Tudok kötelet mászni olé ja nem

Kívül. Belül. Csak egy elhagyatottan, mereven fekvő holttest. Fájdalom. Gyötrelmesen égető, mélységes érzelmek. Kívül. Belül. Hóban lábnyomok hevernek, mik már régóta ott találhatóak. Könnyek. Elő nem törnek, de végig ott bújnak, majd megfagynak, akár a víz felszíne.Kívül. Fagyott talaj, megdermedt szívek, elhagyatott utcák, síró emberek.Fájdalom.Könnyek.Magányosan lépdelő kislány, ki a jó utakat keresi.Belül.Üresen hagyott szív, mely csak bánatosan sír.Kívül, majd Belül.Fájdalmas, majd érzéketlen magányos magány.


Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.
Ma június van
S kissé búsan
Jöttem el valahonnan.
Jóéjszakát se mondtam.
Meleg, vihartalan
Nyárban
Tettem be oda a szívem
S a lábam
S szeretném kivonni őket,
E hamar lépegetőket.
Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.