Izé, ,,bulizni".
Itt bloggeren, érted, érted?! Na?? Jó, hagyjuk.
Lepketánc.
Sötét erkélyen ülve , csillagokat nézek. Hah, a csillagok. Szemtelenül aprónak tűnő óriási gázgömbök, melyek alatt sok ember össze van zárva egy Föld nevezetű bizonyos bolygón. Itt meg van határozva az év, hónap, hét, nap, óra, perc, másodperc. Betáblázott idők , betáblázott emberek. Szétszakít mindenkit a rohanás, kapkodás, aggodalom, stressz. Felsorolások sora. Ezen is már csak derülni tudok. Ezekben a pillanatokban , mikor kint ábrándozok úgy érzem: van remény, elmarad a rohanás, a kötöttség. Marad idő, marad idő egymásra.
Ölelések fojtásában is úgy érzem: elmarad a sietés. Mégis, oly hamar véget ér, máris múltidő. Nemrég még itt voltál mellettem, velem nézted a csillagokat. Akkor...Akkor csak rád gondoltam, pedig mellettem álltál. Karoltál. Gondolatomban nem olvastál, így hát bármire kitérhetett agyam elzárt világa. Bár, most is megtehetem. Feléd kanyarodok újra. Pedig csak bámulom a csillagokat. Ketten vagyunk alázárva. Kitudja, van-e fent valaki , aki úgy kezel minket mint a ketrecbe zárt védtelen állatokat? Senki. Jókat szórakozhat fent, más fájdalmából táplálkozva. Fájdalom..Megint te. Te okoztál fájdalmat nekem. Minden, mintha tegnap lett volna. Vicces, pedig több mint hat hónapja. Tegnap csókoltál, ma ölelsz, holnap elhagysz. Így pörögtek le az események. Akárhányszor érintésed alá kerültem, hatalmat érezhettél felettem. Nem ismertem a szégyent, a nemet, az időt, csak a vágyat. A vágyat, hogy a kedvedben járhassak. Lestem minden apró vágyad, teljesítettem minden egyes kívánságodat. Magamra nem gondoltam, sem a csillagokra. Csak rád, csak rád, csak is rád. Sötét keringőnkbe burkolózva elfelejtettem a kapkodást, nem volt körülöttem aggodalom, elhajítottam a stresszt. Konkrétan..Konkrétan átváltoztam kislánnyá. Ki mindig csak a jóra várt. Jóra, melytől elszállt. A hasában lévő lepketánc. Onnan a lepkék nem szálltak el, soha. Még most is, visszagondolva, a gyomrom kezdi felvenni ezt az érzést. Neked sosem volt, sosincs, sosem lesz időd . Ránk, rám. Lehet , te fontosabbnak tartottad a csillagokat. Lehet sosem érezted azt , amikor valami megmozdul benned. Csak az óramutató járását figyelted. Más nem érdekelt. Az univerzum összeomolhatott volna, te csak siettél . Most is sietsz valahova.
Ölelések fojtásában is úgy érzem: elmarad a sietés. Mégis, oly hamar véget ér, máris múltidő. Nemrég még itt voltál mellettem, velem nézted a csillagokat. Akkor...Akkor csak rád gondoltam, pedig mellettem álltál. Karoltál. Gondolatomban nem olvastál, így hát bármire kitérhetett agyam elzárt világa. Bár, most is megtehetem. Feléd kanyarodok újra. Pedig csak bámulom a csillagokat. Ketten vagyunk alázárva. Kitudja, van-e fent valaki , aki úgy kezel minket mint a ketrecbe zárt védtelen állatokat? Senki. Jókat szórakozhat fent, más fájdalmából táplálkozva. Fájdalom..Megint te. Te okoztál fájdalmat nekem. Minden, mintha tegnap lett volna. Vicces, pedig több mint hat hónapja. Tegnap csókoltál, ma ölelsz, holnap elhagysz. Így pörögtek le az események. Akárhányszor érintésed alá kerültem, hatalmat érezhettél felettem. Nem ismertem a szégyent, a nemet, az időt, csak a vágyat. A vágyat, hogy a kedvedben járhassak. Lestem minden apró vágyad, teljesítettem minden egyes kívánságodat. Magamra nem gondoltam, sem a csillagokra. Csak rád, csak rád, csak is rád. Sötét keringőnkbe burkolózva elfelejtettem a kapkodást, nem volt körülöttem aggodalom, elhajítottam a stresszt. Konkrétan..Konkrétan átváltoztam kislánnyá. Ki mindig csak a jóra várt. Jóra, melytől elszállt. A hasában lévő lepketánc. Onnan a lepkék nem szálltak el, soha. Még most is, visszagondolva, a gyomrom kezdi felvenni ezt az érzést. Neked sosem volt, sosincs, sosem lesz időd . Ránk, rám. Lehet , te fontosabbnak tartottad a csillagokat. Lehet sosem érezted azt , amikor valami megmozdul benned. Csak az óramutató járását figyelted. Más nem érdekelt. Az univerzum összeomolhatott volna, te csak siettél . Most is sietsz valahova.
