Eladnám minden tegnapom egy holnapért.
Az emberek csak úgy bámulnak rám mint egy darab húsra. Pedig én sem vagyok más, ők sem mások. Ember vagyok ugyanúgy. Mégis, a tekintetek puszta látványa, érzékelése is széjjeltép. Minden szempárban egy újabb lesajnáló üzenet olvasható ki. Mivoltom kérdezői. Körbe ülnek, produkciót várva feltűnően unalmat vetítenek felém. Lélegzetem a pulzusommal párhuzamosan gyarapodik. Démonok néznek vissza rám a lelkük mélyéről. Ők sem tudják, nem csak én vagyok a selejt.Annyi a kivétel, én kívülről tűnök annak. Minden dühüket, minden elvesztett álmukat, beteljesülni nem akaró vágyukat egy nagy fekete felhővé gyúrnak össze, mely a lelküket képviseli. Már ha lehet léleknek titulálni. Ki belülről tiszta, kívülről nem mindig lehet makulátlan. Makulátlan. Létezik egyáltalán olyan? Hiszen mindenki keresi a másikban a rosszat. A szépség, jóság, ítélőképesség...Mind-mind relatív dolog. De mégis? Miért nem lehet a jót meglátni a másikban. Miért csak reményt kioltó pillantásokkal kell figyelni? Beleremegek minden ilyen pillantásba. Elveszi lelkem minden apró vágyát. Elveszi, összegyűri, széttépi. Majd visszaadja: kezdj vele valamit! Mire kiraknád magadban az újabb várat, rájössz: inog. Sosem változik vissza. Sosem gyógyul be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése