Elrontom e szép számot

Legyen már jó idő , életkedvem is elmegy ebben a hervadt környezetben.

A színek, melyek a belsőmet jellemzik. Melyeket magamra festek, mindenki fél. Nem kell félni, magam maradok. Csak megmutatom belül milyen is vagyok. Ne félj, nem bánt. Egyszerűen csak magyaráz. Hogy mit? Amit eddig nem vettél észre.

Messziről szóló, halk, bánatos gitár ballada. A sötét utcákon járványként terjed. Néhány lány füle mögé tűrt hajjal figyel, hátha hallhatják a hang eredésének helyét. Senki sem találja. Mintha belülről szólna. A föld közepéből. Rekedtes hang dúdolja a dallamot, hideg futkos a testeken. Pánikot kelt ez a furcsa moraj. Nem találják sehol. Nem látnak senkit. Sikoltás csap ki néhányukból. Én az egyik lépcsőn kuporogva kémlelem a macskaköveket, közben füzetembe firkálgatok. Papíromra egy démoni arc vetül, melynek a szájából ömlik a hang, az átkozás, a félelem.  Átfirkálom , becsukom. Mindenki fél,pánikba menekül. Pedig lehet csak valaki szórakozik... Éjfélkor. Telihold idején. A dallam egyre gyorsult, a gitár hangosodott, a hang mélyült. A fejemben nem hallatszott tisztán, mivel a gondolataim mélyén áskáltam, mellette halál nyugalommal kémlelem a rémült tinédzsereket. Közéjük tartozom , egy kivétellel, én nem rémültem meg. Valaki áll mögöttem srégen. Érzem. Hallom, lép egyet felém. Megfordulok , egyenest a szemeibe nézek. Fekete , kissé hosszabb haja van,  fekete, lógós bőrkabátot visel, arca nem teljesen rajzolódik ki a sötétben, de azt látom, hogy rúzs van az ajkain.
-Egy ilyen fiatal lány miért nincs otthon ilyen zűrzavarban?
-Miféle zűrzavarra gondol?
Komoly arccal néztem rá, és látszott rajta hogy meglepődik, de gyorsan leplezi.
- Látom szeretsz rajzolni. Nem mutatsz meg nekem...közülük valamit?
Mély hangja ismerősen cseng. Összeszűkült szemmel nézem tovább, és minden lehetséges opciót lefuttatok az agyamban, ki lehet, és mit keres itt. Első gondolatom egy pedofil volt, de ahhoz túlságosan...rémisztő.
-Miért érdekli az?
-Szeretem a kifinomult művészetet, az elvontságot.
-És ha én azt mondom, hogy nem akarom megmutatni?
-Akkor mélységesen szomorú lennék.- lassan, nyugodtan beszélt- Mutass egyet kérlek!
Nem tudom miért, de felé nyújtom a füzetet, és közben észre sem vettem hogy még közelebb lépett hozzám. Arca most már jobban látszott. Egyik szeme sötét, másik egy árnyalattal világosabb. Mégis, mintha világítana a sötétben. Egy halvány, majdnem gúnyosnak mondható mosoly jelenik meg az arcán.
-Ezt miért firkáltad át? Zseniális!
Körbenéztem. Az emberek még mindig riadtak, nyugtalanok. A zene most már nem gitár alapon hallatszik, valami mély és gonosz. Még őrzöm a nyugodtságom.
-Nem tetszett. Nincs benne semmi, ami megfogott volna..Nem is tudom miért rajzol...- Felnéztem. A démon arcát véltem felismerni az ő arcában. Próbálom magam visszafogni..Próbálom megőrizni a hidegvérem...
-Mert egy művész vagy!- mosolyogva felemeli a kezét- Elég volt ebből.- csettint. Elhallgat a zene, a mormolás.
-Visszakaphatom a rajzaim? Már haza kéne menjek.
-Ó, természetesen! Örültem a találkozásnak.
Szédülök. Nem bírok felállni. Minden kezd körülöttem sötétedni. Egy kéz nyúl felém.
-Hadd segítsek!- Egy velem egyidős srác az. Hajnali 5 óra. A vázlataim, és a démoni idegen a zűrrel együtt sehol sincs.
-Én ..csak....khm.Haza megyek.
-Ne kísérjelek el? Itt ülsz már egy ideje és csak nézel.Elég ijesztő.
-Nem kell! Kösz.
Lassan elindulok. Nem tudom összerakni a képeket.Nem tudom mikor jöttem ki, hová tűnt minden, és egy másodperc alatt hogyan telt el öt óra.