Fejlődő pusztulás

  Reggel van. A nap még a felhők mögött bújik, de a kakasok már egy órája hívják az égboltra. Különös érzések kavarognak bennem. Leginkább az, hogy nem akarok iskolába menni. Senki sem szeret, de ez más volt. Bajt észleltem,hogy miféle bajt, én sem tudom.  A felkelés után a reggeli jött.  Úgy ettem, mintha egy hete nem tettem volna meg. Furcsa, különösen furcsa. Az ajtóban állva most nem tudom mit tegyek. Menjek be az iskolába....vagy jelentsek beteget? A szüleim már régóta nincsenek itthon. Dolgoznak.
Az iskola küszöbét át lépve,  most már a szorongás tör magának utat. Mindenki nyugodt, kivéve én. Az osztályban mindenki a saját helyén ülve kihúzott háttal ül, és olvas egy furcsa kinézetű könyvet. Köszönésemre egy egyszerre hallatott monoton,, Jó reggelt! " a válasz. Furcsa szorongásos rémület. Ezzel tudom leírni amit érzek. Leülök, majd ebben a pillanatban egy számomra ismeretlen nő lép a terembe. A többiek köszöntötték a nevén szólítva. Ő csak mosolyogva bólint egyet, utána bele is kezd a mondanivalójába. Elém tolt egy könyvet, amit a többiek is olvastak. Imák vannak benne.  Rémülten pislogok.
- Olvasd csak az imákat, ahogyan azt tanultad! Még jól jöhet...
Mindenki tudja mi a dolga. Félek, de nem mutatom az idegen felé. Mégis, mintha észrevenné,  és örömmel töltené el. Ki nyílt az ajtó,  az osztályfőnök lépett be.  Legalább ő még a régi. Vagy mégsem?
-Gyerekek, - kezdte vidáman- a mai napon kiválasztunk egyet közületek, akit meglepetésben részesítjük.
Émelygek. A többiek fegyelmezetten néznek, majd mosolyra húzódik a szájuk.
Engem választottak ki. Adélnek szólítanak, pedig nem ez a nevem, nem is hasonlít rá. Folyosón sétálva megy ez a gondolatmenet a fejemben, egyszer csak egy fiú szólít meg.
-Ne mutasd nekik hogy félsz, ne viselkedj feltűnően, -  halkan, gyorsan mégis érthetően beszélt, közben nem nézett rám - az egésznek a végén olyan lesz mintha egy álomból kelnél. Ne mutasd, hogy félsz!
Elmegy. Egyedül maradok a folyosón, próbálom megérteni mi is lehet ez az egész. Félek. Elnyelem a könnyeim, majd elindulok az osztály felé irányuló folyosón, de az utamat az osztályfőnök és az idegen keresztezik.
- Gyere velünk, Adél!
Elindulok utánuk, betartva azokat amit a fiú mondott.  És bízva abban, hogy igaza van. Az tanárúr biztatóan néz rám, mintha csak egy dolgozat előtt lennék, de ez más, érzem. Bevezettek egy szobába, és innentől csak a veszedelmes sötét.
  Felkelek. Nem történt semmi.  Élek.  A telefonom villog, ezért megnézem. Az osztály csoportba posztolt az osztályfőnök:
,, Nagyon sajnálom hogy az Adél meghalt,  a kezeim közt érzem még a haláltól való merev kezeit. ''
Megöltek. Én voltam akit.... Nem lehet.... Honnan tudta? Déja vu futott át rajtam. Elindulok újra az iskolába. Minden ugyanúgy. Kivéve, hogy az igazi énem, és Adél nincs az osztályban, bár ez nem kavart sok vizet a többieknél. Leülök, és úgy teszek mint aki görcsösen olvassa az imákat. Vajon az énem is így tűnt el? A többiek is így vannak? Miért..Honnan tudta az a fiú hogy ez fog történni? Láttam már korábban itt, de sose szólt hozzám. Sőt, Adélhoz sem..Ő látott engem? Vagy talán.

-Jó reggelt gyerekek! 

-Jó reggelt tanárnő! 

Nyílik az ajtó, bejön az osztályfőnök...Ugyanazt elmondja mint az előző nap. Minden ugyan olyan. Kivéve, ma nem vette észre az idegen ,hogy nem igazán sejtem mi folyik itt..Vagy talán hogy sejtem hogy valami igen. Szünet van,kicsengettek. Kimegyek, majd a többieket keresem a szememmel,hátha tudok velük egy-két szót váltani. Nincs kint senki. Csak a többi ember, akit nem ismerek, ami szintúgy furcsa. De a fiú ott áll velem szemben. Rám pillant. Odamegyek hozzá, és számon kérően tekintek rá, egyenesen a szemeibe.

-Honnan tudtad hogy ez fog történni ? Mi folyik itt? És... Ki vagy te? Hogy történhetett ez....

-Nyugodj meg, és ne ricsajozz! Végén még újra kiválasztanak. A nevem már értelmetlen, ahogy a tiéd is. Nem mondhatom ki...P...Maradjunk a P-nél. Te sem mondhatod ki. Elkapnak. Ne kérdezd meg az osztálytársaid, nem tudnak semmit. Az ő tudatlanságuk nagyobb veszély a tiédnél is. Tanárokat főleg ne kérdezd. Ők mindent tudnak, mégsem tudatosultak ,hogy mit is jelent ez. Figyelj rám. Akárhányszor kiválasztanak, megölnek. Más embert is ha kiválasztanak megölnek, nem tudom hogy milyen formában, nem emlékszem. Te, és én is valamiért nem meghalunk, csak vándorlunk. De ez sem mehet a végtelenségig. Egyszer elfogynak az emberek, elhullunk mi is.Csak rajtad múlik mikor szűnik ez meg...Rajtam is, de én már csak azt teszem amit tudok. A külsőnk is elveszett, csak az olyanok látják mint mi. Nem tudom hányan vagyunk, és mik is vagyunk valójában. Most ha vissza mész a terembe, és kiválasztanak ne aggódj, és próbálj úgy viselkedni mint akinek a bőrében vagy.Ne kérdezz! Menj vissza a terembe. Most!

Hátat fordított, és elment. Még több kérdés halmozódott bennem, ami összegyülemlett egy óriási MIVAN?!-ná, de engedelmeskedek. Amíg beszélt hozzám, nem figyeltem hogy mindenki beszivárgott az osztályába, csak mi voltunk kint. Sokkot kapok,elhomályosul a világ. Bemegyek az osztályba, és a nagy félelmem ellenére, nincs bent az idegen átok és a tanár. Gyors leülök és mereven bámulom a lapokat, szinte lyukakat égetek a fekete betűk közé. Lenyomódik a kilincs. Bejönnek. Nagyot nyelek. Mint a felelésnél, csak ne én legyek csak ne én legyek. Nem én lettem. A mellettem ülő. Ő örömmel sétál ki , majd büszkén köszön el tőlünk. Amíg kifújom magam, észreveszem, a többiek arca akár egy száz éves festmény. Változatlan. Belegondolok, megnyugodtam igen, nem én halok meg. Én nem, de akinek a testét őrzöm, és akinek a testébe megyek ha ezt elhagyom, az igen. Nem csak magamat kell védenem, a körülöttem lévőket is.

  Iskola után kerestem P-t , hátha tudok vele beszélni még erről az egészről. De nem láttam sehol, ezért hazajöttem, és egy mély álommal nyugtáztam az egész napi bonyodalmat, reménykedve, ha felébredek, rájövök, az egész csak egy fájdalmas és nyomasztó rémálom. De mikor felkelek, majd elmegyek az iskolába, újra azt tapasztalom: újabb nap, újabb halál, újabb rémálom, változatlan kétségbeesés.

   Szünetben egyáltalán nem láttam P-t. Nyugtalan vagyok. Már egy hete nem beszéltem vele , pár napja még csak nem is láttam. Félek. Mi van, ha elfogytak az emberek, és ő volt az utolsó, kit megölhettek? Vajon itt bolyong a semmibe? Bánthatták? Fáj a fejem. Nem választottak ki már azóta, de az emberek így is egyre jobban fogynak. Vajon mi történik velük? Ők miért nem vándorolhatnak... Egyedül érzem magam ebbe a világban, nincs ki támaszt, védelmet nyújtson, választ adjon a kérdéseimre. Lehet csak megfélemlíteni akarnak, azt akarják, valljam be, én más vagyok.Visszatérek újra és újra. Lehet, ők el tudnak tüntetni , ne lássam a sorjában megölt embereket. Megállok a folyosó végénél. Nem hiszek a szememnek. Ott van P. Legszívesebben odarohannék és zokognék neki hogy nem bírom a sok szörnyűséget, nem bírom a sok kérdést. De inkább csak megvárom hogy idesétáljon mellém és ő mondja ,mit kéne tegyek hogy túléljem ezt az egészet. De csak el megy mellettem. Majd visszafordul..Kezembe nyom egy könyvet:

-58. oldal, 3. sor, 5. szó.

Szemeim értetlenül pásztázták , majd kinyitottam a könyvet, és sűrűn lapozni kezdtem. Hamarosan. Ez a szó van odaírva. Hamarosan ...Hamarosan mi... Nem érdekel már az egész. Betérek az osztályba hogy újra végighallgassam az egész napot, újabb halott emberrel megspékelve . De ma más lett. Csak a nő jött be, egyedül, így ijesztőbben fest, mint máskor.

-A mai napon 2 kiválasztottunk lesz. Egy a ti osztályotokból , és egy másik a másik osztályok egyikéből van. Őt már megtaláltam. Tőletek még nem tudom kit vigyek magammal..

Feszülten ülök, körmeim félhold alakokat vájtak a combomba. Próbálok nyugodt lenni,de egyre nehezebben megy. Mi történik velünk?

-Nos, úgy látom megvan ki a mai szerencsés,gyere velem drágám,- mutat rám mosolyogva- téged úgyis mostanság elhanyagoltalak!

De...Hiszen senkivel sem szokott foglalkozni,csak a kiválasztottakkal. Ők nem térnek vissza.

-Gyere csak,bátran,na! Ez egy megtiszteltetés!

Felállok, elengedem a lábam, ami szörnyen remeg. Mélyeket sóhajtok és próbálok büszke fejet vágni. Az idegen átkarolva vezet végig az ajtóig, majd a folyosón meglátom P-t, ki semleges arccal mered a végtelenbe. Nem nézek rá. Ő sem rám. Csak követjük az idegent, ki a megszokott helyre visz minket. Kinyitja az ajtót. És furcsamód ahogy belépünk, nem ájulunk el, nincs képszakadás. Mindketten furcsán nézünk. Felkapcsolódnak a lámpák. Szám elé kapok, P elkapja a kezem és a testem mellé helyezi, mielőtt azt észrevenné az idegen. A hullák sokasága ott fekszik egy kupacon, köztük P és én is. Mindegyik hulla makulátlanul ép, mintha csak aludnának. Kattan a zár, az idegen és két ismeretlen férfi jött be.

-Végezzétek a dolgotokat. Így már nem lesz sok gondunk, megszabadulunk végre az utolsó kettőtől is. 

Rémülten tekintek feléjük, két erős kar ragad meg, és egy üvegcsőbe rak, majd mellém P-t is.

-Hamarosan.- Ismételte a könyvből kiemelt szót. - Hamarosan jobb lesz nekünk is.

-Kezdjétek!

Hirtelen áramcsapást éreztem a testemben, és az utolsó emlékeimben P elkap, és újra és újra csak azt az egy szót motyogja, majd ő is elterül. Végül csend.