Elmenekülünk a problémáink elől.Miért? Hát én azt honnét tudjam?!
Végiggyalogolok a kövesúton, közben azon gondolkozok mitévő legyek.A szívem összetörve dübörög a mellkasomban, mindjárt felrobban.Lábaim remegnek,nehezen, de sikerül őket lépésre ösztönöznöm.Szomorúan kémlelem a tájat,és az emlékek mint a szöcskék úgy ugrálnak a fejemben.Összetört álmok, összetört vágyak. Ez maradt nekem.A szél suhogása, a madarak csicsergése idegesítő zajjá válik.A nap nem süt oly nagyon, mégis éget.Éget mint a visszatartott könnyek.Virágok illata tölti be a teret,és most nem édes, keserű.Rohannék, de izmaim bénák, alig mozognak.Szeretném ha minden fordítva lenne. Az őrület kerülget.Nekidőlök egy fának és engedem hogy utat törjön egy könnycsepp magának.A világ kezdd elhomályosodni körülöttem.Lehunyom a szemeimet és lecsúszok a földre.Csak ülök és zokogok.Sikításra késztet ez az egész.A sok miért megválaszolatlanul keringőzik az agyamban.Minden túl szépnek hatott, és tessék: már nem az.Felkelek, leporolom a nadrágom és tovább vánszorgok.Nem tudom hova, csak visz a lábam.Minél távolabb megyek annál több emlék ugrik be, és egyre több pofon érkezik az élettől. De nem fordulhatok vissza.Ott lennél.Ott várnál egy gúnyos mosollyal, kiélvezve hogy ilyen gyengének láthatsz.Nem mehet ez így.Megtorpanok.A szomorúság helyét átvette a düh.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése