Erőssé teszel,megvédesz.Szavak nélkül elmondod nekem mit gondolsz.Nincsenek kegyes kis hazugságok, csak a rideg, mégis szeretett igazság. Zuhanok, utánam ugrassz. Nem löksz el, ha valami nincs a rendjén.Segítesz.Ha elveszek, megtalálsz.Felismerted a bennem lévő kislányt,nőt.Megbízom benned.Nem félek semmitől, mert itt vagyunk egymásnak.Te és Én.
Álmodj királylány, sikítozott egy hang a fejemben.De nem érdekel, úgy álmodozok ahogy akarok.
Becsesz, hogy egyre jobban náthás vagyok.Egyszer a taknyom folyik, utána nem kapok az orromon levegőt.Igazi zombi vagyok, be se kell öltözzek farsangkor.
Hazaértem.Csak a semmit találtam.Szemeim elkerekedtek, és nem tudtam mit tegyek,mi ilyenkor a helyes: a pánik vagy a düh? Megdermedten, remegve álltam.A telefonom kiesett a kezemből,riadtan néztem az általam keltett zaj irányába.Lehajoltam, felvettem.Szipogva tárcsáztam a rendőrséget, de csak egy sípszó hallatszott..,,Lehetetlen!Hiszen a rendőrséget bármikor lehet hívni..."Mondtam félig magamnak , félig a telefonnak.Ez így nem jó.Erőt vettem magamon és bementem.A romok alatt keresgéltem, nem tudom mit, de kerestem, remélve találok valamit.Ekkor eszembe jutott: a családom! ,,Anya!Apa!!Húgii!Valaki?!"A hangom kétségbeesetten csengett.Felrohantam az emeletre.Nem volt ott senki, se semmi, csak az újabb romhalmaz pislogott felém.,,Várjunk...Ez mi?" Egy levél volt az.Sietősen felnyitottam.Nem anyám írta, és nem is apám.Nekikezdtem: Kedves Xy! Mire a levelem olvasod , én már nem leszek itt.Nem várlak, nem lenne erőm hozzá.És nem is tehetem.Tudom, már 9 hónapja távol voltál a nagyszüleidnél a háborúzások miatt.Nem tudtam tőled elbúcsúzni akkor, így hát megpróbálom most...Amikor megismertelek, soha sem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom neked írni .Abban reménykedtem , hogy életünk végéig barátok leszünk.Mármint, úgy életünk végéig hogy megöregszünk,meghalunk.Nem úgy, mint most. Nemhiába.Amikor kicsik voltunk folyton a nyomodban voltam.Emlékszel?Én igen.Mindig kergettelek.Egyszer elestél és sírtál.Akkor nagyon megijedtem,féltem, hogy többé nem játszol velem.Így hát onnantól kezdve másképp bántam veled.Teltek az évek, egyre jobb barátok lettünk.Legtöbb időt együtt töltöttük,mi ismertük legjobban a másikat, tudtuk egymás összes titkát.Kivéve az én egyik legnagyobb titkomat.A sátrazásokra emlékszel-e?Én azokra is. A sok nevetés, éneklés, néhai sírás.Mind tökéletes volt.Veled.Elmúlt a gyermekkor, jött a serdülőkor,ami többé-kevésbé most is tart.Az elején nagyon zűrösek voltunk. Kósza szerelmek,veszekedések,egymást vigasztalások. Egyre több külön töltött idő.Bekövetkezett a háborúzás.Az ország azon felét ahol lakunk azután érte el, amikor elmentél.Én írtam neked akkor is, de nem küldtem el.Jobb volt neked nélkülem.A szüleiddel minden nap beszéltem.Meséltek rólad, amit csak tudtak.Mindig szomorú mosollyal kérdeztem a hogyléted felől.Tudtam , boldog vagy.Nélkülem.De jobb is, legalább nem éled át a háború szörnyű gyötrelmeit.És az enyémet.A titok?Igen.Még nem mondtam neked, de szerintem már te is rájöhettél.Szerettelek.Sőt,szeretlek és szeretni is foglak.Nem szándékoztam volna elmondani ha nem alakul így.De hát így alakult, és elmondtam.De most kérlek, fogadj meg valamit!Ha visszatérsz a városba, és egyszer elolvasod a levelet : ne keress! Már nem leszek életben. Remélem a családod igen, és ha otthon leszel védd meg őket és magadat is.Legjobb, ha visszaköltözöl a nagyszüleidhez, itt nem vagy biztonságban..Mindenkit behálóznak.Kínzások, kivégzések söpörnek végig a városon/országon.Menekülj.Kérlek.Tedd meg értem.Csak ennyit szerettem volna búcsúzóul. Tudom, haragszol hogy korábban nem tettem meg. Hiányozni fogsz.Szeretlek!
Nem kellett név a végére.Tudtam ki az.A szám elé kaptam a kezem.A vér is belémfagyott.A könnyeim a lapra estek, kissé elmosva az írást.Kopogtatást hallottam lentről, felkaptam a fejem.,,Ha valaki tartózkodik a házban azonnal jöjjön ki 2 percen belül, vagy bemegyünk!" Hallatszott egy dühös férfihang. Menekülni próbáltam volna, de valamiért nem ment.Leültem, a levelet a zsebembe tettem és vártam a következményeket.Fülsüketítő ricsaj , lábdobogások.Letöröltem az arcom és felálltam. Katonák.,,Kezeket a tarkóra!Nyomásnyomás! Indulás lefelé amíg szépen mondom!" Engedelmeskedtem, és elindultam. Megtorpantam.,,Nem hall? MENJEN TOVÁBB!" Nem mentem. Kikaptam a fegyvert a kezéből és magamnak suttogva mondtam: ,,Én is szeretlek, nemsokára találkozunk!" És meghúztam a ravaszt.A testem pár másodperc múlva a földön hevert élettelenül egy vértócsában.A szüleim, a testvérem, és Ő halottak.Nem volt senkim.Magamra maradtam.Nem volt más választásom.Nem tudtam volna abban a tudatban élni, hogy ilyen vak és önző módon magam mögött hagytam mindent.Nem tehettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése